Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2002. november, XIII. évfolyam, 11. szám »




Lászlóffy Csaba

Scherzo
Valahol rég
dúlt, komor ég
rám omolt.
Régi kertünk,
fű, fa eltűnt,
és a hold.

Mintha gangra
érve, hangyaléteden
zuhanó gép
árnya végképp,
hirtelen

végiggázol
(félsz és fázol,
elveszel!) –
átütsz rajta
foltot hagyva,
mint szeder.

Mindig vesztesz;
most is reszketsz
– tagadod?
Porladástól
vers s varázskor
meg nem óv.

Ne hagyj magamra
esküszöm:
iszony, öröm
... valami jön.

(Az öreg kisgyermek panaszaiból)

A halál maszkja
„Barátaink fele nem él, bizony
... s elfog az iszony.”

(Tu Fu)
Rekkenő nyár! gőg, gátlástalan gúny
rég elpezsgett; kardélre hányva tüzes
méneseken vágtató vágyaid derékhada,
ágyasaid meddőségtől sújtva, a palackba
zárt, ki nem élt nyarak kísértéseiből annyi
se marad, jaj, mint amikor ország bukik,
vagy hegy omlik össze; csak a géntudat
nem apadt el, de álombeli társad ravaszdi,
csalfa, pereskedő, még képes lesz rávenni
téged is arra, hogy új, idegen arcot viselj.
2001. augusztus 24.

A rózsakeresztes és
nőgyűlölő Peter Stahl emlékére
A hogyan?-nal bajlódtam annyi évtizeden át,
mint ti. De: hogy miért lyukadt ki éppen az
a fogam? Miért rothadt meg azon a hegyes
körtemellű, fiatal nőn az eleven hús? Miért
görnyedt meg egyik tanárom az igazság súlya
alatt, és a másik miért tekintett cinikus utálattal
mindenkire? Vagy miért alázza meg és kínozza
az állam tulajdon polgárait?! – a miért?-ek őrjítő
nyugtalanságát jobb, hogyha magammal viszem.
Különben (erre valaki már több száz évvel ezelőtt
figyelmeztetett volt) a fejetekre omlik a világ!
2002. május 26.


Ronda* férfiúdal... hahota
„Hogy elpusztulni ilyképp sikerült”
(Salamon Ernő)

Akár a néhai Bécsi Hírmondó,
úgy zeng, zenél benned egy ős hormon: dó!
Fá!
– és elül a fájás; bárha korhadt
gerinced (szinte csak törött mész) sorvad:
láthatatlan fogak közt fűrész porlad.
Na, és a koponyacsont?! Én amondó
vagyok: memóriáddal míg egy ondószállal kötődsz a léthez s el nem olvad
agyad, ha nem is óvod már magad, de
potenciád pi. ák közt ne tagadd le.
2002. június 6.

*Nem Rondó


Zuhanás
Hová lett a pillangó szárnyáról a csillogó por?
(a bukázó repülőgép se megindítóbb)
Kit érdekel!... A bűnözők hátrahagyott
kartotékai között az utókor
úgysem őrzi a lepkeporos ujjlenyomatot.

Anyátok meg sem szült, s máris elveszítettétek.
A Performance pózába merevült,
sok kezdetleges kísértet.
Egy háztartási gépet sem unok jobban,
mint titeket (és veletek a jövőt is),
vértelen valóság s a dollárvágy rajokban
dongó haszonélvezőit.

Mire az örökkévalóság hegyét megmásznátok,
a viharok széttépik zsigereiteket.
„Sors lehangoltjai!” – rém ismerős eset –:
a világvége vagy a túlvilág van messzebb tőletek?

Kitérdelt nadrággal, hellenisztikus riherongyon
megaszalódott hittel mint apátok mondom:
ami szétszedetett, többé össze nem rakható.
A szemüreg kiszárad és kiapad a Szent Anna*-tó.
Káinnál s Ábelnél csupaszabban
didereghettek a steril úrhuzatban.

Aki ezt elsőnek belátja, hátha
visszaosonhat a vers Paradicsomába.
2002. május 1.

*Orsolya, Margit etc. – tetszés szerint kitölthető


Kétségek
(hajnali)
Rejtélyek közé zárva;
Vagy magad vagy a rejtély.
A leghosszabb van hátra:
amire nem feleltél.

Szúró fény – szem apálya,
hitednek fagyhalála.
Haldokló talmi órák –
nappalod szűkre zárva.

(alkonyi)
A szolgálat lejárhat,
de nyitva még a tárlat.

Midőn már csak mocsok vall
arról, ami a tiéd volt –
mit kezdesz a barokkal?
(Ég? Bőröd alatt kék folt.)

Kivel társulsz, setét árny,
ha véget ér a sétány?

2002. június 13.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék